Vincent
Vincent Malloy csupán hét éves.
Udvarias mindig, és bókra is képes.
Korához képest ékesszóló srác,
Mégis álmában ő Vincent Price.
Nem bánja ha vigyázni kell nővérére,
De otthona mégis inkább a pincék mélye
S ott, ahol őt senki sem találja,
Vár reá minden kis őrült találmánya.
Vincent jó fiú, ha ott van a nénikéje-
De titkon, álmában a nő az ő ágy-előkéje.
Kísérleti alanya a kutyája, Abercrombie
S eredménye nem más mint egy förtelmes zombi.
S az éji ködben vadásztársa a beste,
Mögöttük síp- és jajszóval telt este.
Gondolatai nem telnek be csupán gyilkolással
Rajta lehet kapni őt esti olvasással
Míg a többi gyermek kedvence Holle Anyó,
Vincent fő választottja Edgar Allan Poe.
Egyik éjjel, egy szörnyű mesét olvasgatva
Jutott el a szúró kínnal teli gondolatra:
Szép felesége, kit oly bőszen gyászolt,
Élve vette föl még a halotti fátyolt.
Kirohant a sírhoz, hogy megkezdje az ásást,
De anyja nem látott mást, csak egy feltúrt virág ágyást.
Édesanyja beküldte őt a komor, hűvös házba,
Ott várt reá a kárhozat szűk toronyszobája,
Ott kell neki raboskodni, míg utolsót sóhajt,
Csendben dúdolgatva szép nejének írt dalt.
Miközben sínylődött őrül magányában
Anyukája jelent meg komor szobájában
,,Ha játszanál egy kicsit, menjél ki bátran,
Szép az idő odakinn, és várnak rád páran’’
Vincent próbált, de nem ment neki a beszéd-
A hosszú évek s a hallgatás elvette az eszét.
Szóval elővett egy papírt,és inkább leírta:
,, Örök fogoly vagyok, s már otthonom e kripta’’
,, Nem vagy te fogoly, nekem hasztalan zihálsz,
Bűnös dolgok azok, mikről fantáziálsz.
Kisfiú vagy te még s nem űzött vadállat
Eredj ki játszani, mielőtt hívom apádat!’’
Anyja bősz dühe már a hallban visszhangozott
Mikor Vincent éppen a falnak tántorodott.
Remegés és csikorgás rázta meg a szobát
A fiú elérte hát az őrület fokát.
Felesége a síron túlról rikoltott szavakat
Bomló tetemkezek törtek át falakat.
Abercrombie nézett rá véreres szemekkel,
Megtelt a padló guruló fejekkel!
Látott minden iszonyt, mi átfutott a fején.
S rémült sikoly lett a vad kacaj helyén.
Az őrülettől félve keresett kilincset az ajtón
De elterült gyöngén a hideg márványpadlón.
Szájából lágyan s lassan jött a szó,
Mit gyöngéden rakott bele Edgar Allan Poe:
,,Lelkem ez árnyékképtől, a mely szobám padlatára jár
Nem menekszik?
Sohamár…’’
