Szörnyű reggelre ébredtem. A házi robotomnak lemerült az akkumulátora, és nem főzött kávét, mikorra kikeltem az ágyból. „Megint hívhatom az Imre bácsit (így hívták felmenőimtől örökölt ezermesteremet)!” – gondoltam magamban elborzadva, mert a vele való találkozástól világ életemben viszolyogtam, mivel minden egyes munkanapon úgy bűzlött a reggeli felestől, hogy azon nyomban én magam is már-már elbódultam a közelségétől, amint ajtót nyitottam neki, minden egyes jaj-de-meg-kéne-szerelni-már-megint-ezt-a-fránya-gépet-napokon. De, gondoltam, jobb az ha van kávé, így, bár kelletlenül, de hívtam őt. Természetesen, mint minden alkalommal most is meg kellett hallgatom a jelmondatát – amit valami Lata Bárttól hallott, aki állítólag a példaképe – „Kismértékben orvosság, de nagymértékben… gyógyszer”.
És ez még semmi. Imre bácsi látogatása után – már egy kissé felszabadultabban a szokásos alkohol gőztől – letámolyogtam a garázsba, hogy beszálljak a teleportba, amivel munkába szoktam menni. Már be is volt állítva a Színház koordinátáira, amikor észrevettem, hogy nem működik az elektromagnetikus karburátorát vezérlő transzport-a-bulációs számítógép.
– Na, – mondtam magamban – akkor megint mehetek mágnesvasúttal! Le fogom késni a próbát, ha az az őskori rozzanat el kezd szublimálni. Sietnem kell!
Elszaladtam a legközelebbi meglebegőig, ahol vártam vagy húsz minitumot.
Amúgy a vonatút nem volt rossz.
A 2036-os Budapest látványa szép volt. Légikocsik szánkáztak a felhőkön. A régi Parlament – ami egyébként ma cirkuszként üzemel – büszkén, daliásan tekint a Dunán csillogó elektronokkal teli, millió szikrákra.
Voltaképpen giccsparádé, de nekem akkor is tetszett. Ez a látvány feldobta az egész napomat, elfeledtette velem minden gondomat, bajomat. Ahogy így, boldogan szemléltem az Európai Egyesült Államok, talán egyik legszebb fővárosát, eszembe jutott az első napom a suliban.
Az még a XX. században volt, egész hihetetlen!
A papámmal és a mamámmal kézenfogva mentem a suli felé.
Húúúh, nagyon izgultam: szinte vibrált a levegő. Nagyon melegem volt, szorított a csokornyakkendőm. Valahogy sikerült megoldani, hogy minden kényelmetlen legyen.
Szédültem: „Jaj mi lesz most…most, hogy lezárult valami, de hát most már nagyfiú vagyok… suliba fogok járni… de mi van ha a tanárok nem veszik észre, milyen komoly ember lett belőlem. Ugyanakkor eszembe ötlött, hogy észre fogják venni, hogy egy nem mindennapi gyerekhez van szerencséjük, és mondják majd Anyunak, hogy ”büszke lehet afiacskájára, anyuka, egy igazi Mozart, Beethoven, Monet, Schwarzenegger – vagy tudom is én kicsoda–a kis Danika”. És igazuk lenne, mert ez a tehetség nem maradhat leplezetlenül. Legalábbis így gondoltam akkor, és ez egy kicsi önbizalmat adott. Végül is nem nagyon vették észre eme rejtett zsenialitásomat. No, mindegy az ő bajuk: nem fogják hallani a nevüket az Oscar-díj kiosztáson. S akkor majd főhet a fejük! Ez alól kivételt tesz talán a magyar tanárom. Ha jól emlékszem, Hédi néninek hívták. Igen, biztosan Hédi néni volt. Ő szerettette meg velem az irodalmat, így aztán talán neki köszönhetem, vagy róhatom fel, hogy színész lett belőlem.
Hoppá, itt le kell leszállnoml! Itt van a színház pár sarokra.
Jut eszembe, nekem ma délután a fiamért kell mennem a internetközpontba.
Szegénykém sokszor mondja, hogy ezek a robot tanárok nagyon igazságtalanok, pedig sokszor mondtam neki, hogy ez tulajdonképpen lehetetlen, de nem foglalkozott vele.
Szinte már látom, amint elkeseredett igyekezettel fogja magyarázni a bizonyítványát… , hogy mondta a tanárnak, hogy ő tanult, meg hogy csak most nagyon izgul. Persze a tanárgép egyből lemérte a szívritmusát afféle ultrahanggal, és azt merészelte állítani, hogy valótlanok az én gyermekem szavai. Előre hallom: “Olyan ostobák ezek a robotok, Papa!“ Én balga, meg el fogom hinni, mert olyan beszéllőkéje van a kölyöknek, hogy komolyan aggódni kezdtem, hogy talán színész lesz belőle.
“Nehéz dolga lesz…” mondták ezt kisgyermek koromban eleget. Nem hittem nekik, gondoltam, mit tudják ők?
Mint mondottam volt, a tanáraim nem nagyon akartak felfigyelni a tehetségemre, késöbb mit sem változott ez, csak a tanárok helyébe a munkaadók léptek. Azokban a pillanatokban döbbentem rá, hogy milyen megalázó is az, ha valakinek “magyaráznia kell a bizonyítványát”.
Nem vagyok büszke rá, de ezt elfelejtettem, ebben a rohanó világban. Ebben a túlmodernizált világban. Pedig nekem még szerencsém van: rám még szükség van. Az embereknek még szükségük van művelődésre, szórakozásra, de vannak szerencsétlenebb emberek nálam, akiknek a munkájuk egyszerűen kitörlődött pár évtized alatt.
Felnőttem, de – higgyék el – nem akartam. Annyiszor megfogadtam magamban, hogy mindig gyerek maradok, de nem sikerült. Túl sok a gondom, amelyek éles ekével szántják fel homlokomat, ahol majd egyszercsak ránc lesz.
Megöregedtem. Negyvenöt éves vagyok. Most már én sem akarom észrevenni a tehetségemet. Lehet, hogy nincs is.
Már nem játszani megyek be a színpadra, hanem dolgozni.
De van egy fiam, akit imádok. Tehetsége van a kölyöknek, de féltem. Jaj, nagyon féltem, hogy úgy jár ahogy én! Nem mintha nem élnék meg, nem panaszkodhatok. Csak éppen elvesztettem egy darabot magamból: felnőttem, és ez nem én vagyok. Én egy gyerek vagyok. Igen. Az akarok lenni. Nem jó felnőttnek lenni. A felnőttek, ahogy a Kis Herceg mondta, bizony nagyon furcsák. Furcsák és gonoszak. Igen, ez a véleményem. És én nem vagyok hajlandó gonosz lenni.
Ez lenne az a nagybetűs Élet?
Szeretném megóvni a kisfiamat. Mert szeretem.
Hanem véleményem szerint az Élet nem ilyen; ez csupán az árnyoldala. Van egy másik, egy boldog oldala is, amiből talán még több is van, mint a rosszból. Ezt nevezik a bölcsek az élet velejének. A szürke borzalom csupán a felszíne ennek a csodálatos világnak. A belseje az a bizonyos velő, amit ki kell szívni, abban az a jó, hogy ellentétben a közismert véleményekkel nem a velő fogy, hanem mi magunk. De a szépség sosem fogy el. Nem fogyhat!
Lehántom a világról a rothadt héját, és ezáltal csak a szép marad meg, és erre fogom tanítani őt is.
Az élet szép, nem ilyen. Széppé tesszük a fiammal. Olyanná, amilyen valójában. Nevetünk sokat, és, ami a legfontosabb: őszintén.
Az élet gyönyörű lesz, és mindenki boldog lesz és békés. Tudom ez egy kissé hippisen hangozhat, de nem érdekel. Csak a jóra törekszem.
Ezek a gondolatok foglalkoztattak, úton a színház felé.
Délután volt már.
Csepergett az eső. A fiam az internetközpont épületében várt, ami egy gyönyörű üvegépület. Az egész csupa csillogás. Szép.
Még sosem álltam meg megnézni, de aznap olyan rácsodálkozós napom volt. Tényleg, ez a modern építészet! Gyémánthegyeket alkotott, és mi ezt még csak észre sem vesszük. Mindannyian sietünk valahová, és nem látjuk, milyen paloták nőnek ki a földből.
És akkor megláttam őt. Jött, szaladt felém! Mikor ideért hozzám, boldogság fogott el.
– Szia Apu! – üdvözölt fülig érő szájjal.
Az én fiam. Hasonlít az apjára – gondoltam magamban. Vajon mi járhatott a fejében? Mi lehetett ebben a pelyhes kobakban. Biztos nagyobb bölcsességek, mint amikkel egész nap múlattam az időt.
Adtam a fejére egy barackot és én is elmosolyodtam.
