30 év múlva
Szörnyű reggelre ébredtem. A házi robotomnak lemerült az akkumulátora, és nem főzött kávét, mikorra kikeltem az ágyból. „Megint hívhatom az Imre bácsit (így hívták felmenőimtől örökölt ezermesteremet)!” – gondoltam magamban elborzadva, mert a vele való találkozástól világ életemben viszolyogtam, mivel minden egyes munkanapon úgy bűzlött a reggeli felestől, hogy azon nyomban én magam is már-már elbódultam a közelségétől, amint ajtót nyitottam neki, minden egyes jaj-de-meg-kéne-szerelni-már-megint-ezt-a-fránya-gépet-napokon. De, gondoltam, jobb az ha van kávé, így, bár kelletlenül, de hívtam őt. Természetesen, mint minden alkalommal most is meg kellett hallgatom a jelmondatát – amit valami Lata Bárttól hallott, aki állítólag a példaképe – „Kismértékben orvosság, de nagymértékben… gyógyszer”.
És ez még semmi. Imre bácsi látogatása után – már egy kissé felszabadultabban a szokásos alkohol gőztől – letámolyogtam a garázsba, hogy beszálljak a teleportba, amivel munkába szoktam menni. Már be is volt állítva a Színház koordinátáira, amikor észrevettem, hogy nem működik az elektromagnetikus karburátorát vezérlő transzport-a-bulációs számítógép.
– Na, – mondtam magamban – akkor megint mehetek mágnesvasúttal! Le fogom késni a próbát, ha az az őskori rozzanat el kezd szublimálni. Sietnem kell!
Elszaladtam a legközelebbi meglebegőig, ahol vártam vagy húsz minitumot.
Amúgy a vonatút nem volt rossz.
A 2036-os Budapest látványa szép volt. Légikocsik szánkáztak a felhőkön. A régi Parlament – ami egyébként ma cirkuszként üzemel – büszkén, daliásan tekint a Dunán csillogó elektronokkal teli, millió szikrákra.
Voltaképpen giccsparádé, de nekem akkor is tetszett. Ez a látvány feldobta az egész napomat, elfeledtette velem minden gondomat, bajomat. Ahogy így, boldogan szemléltem az Európai Egyesült Államok, talán egyik legszebb fővárosát, eszembe jutott az első napom a suliban.
Az még a XX. században volt, egész hihetetlen!
A papámmal és a mamámmal kézenfogva mentem a suli felé.
Húúúh, nagyon izgultam: szinte vibrált a levegő. Nagyon melegem volt, szorított a csokornyakkendőm. Valahogy sikerült megoldani, hogy minden kényelmetlen legyen.
Szédültem: „Jaj mi lesz most…most, hogy lezárult valami, de hát most már nagyfiú vagyok… suliba fogok járni… de mi van ha a tanárok nem veszik észre, milyen komoly ember lett belőlem. Ugyanakkor eszembe ötlött, hogy észre fogják venni, hogy egy nem mindennapi gyerekhez van szerencséjük, és mondják majd Anyunak, hogy ”büszke lehet a fiacskájára, anyuka, egy igazi Mozart, Beethoven, Monet, Schwarzenegger – vagy tudom is én kicsoda– a kis Danika”. És igazuk lenne, mert ez a tehetség nem maradhat leplezetlenül. Legalábbis így gondoltam akkor, és ez egy kicsi önbizalmat adott. Végül is nem nagyon vették észre eme rejtett zsenialitásomat. No, mindegy az ő bajuk: nem fogják hallani a nevüket az Oscar-díj kiosztáson. S akkor majd főhet a fejük! Ez alól kivételt tesz talán a magyar tanárom. Ha jól emlékszem, Hédi néninek hívták. Igen, biztosan Hédi néni volt. Ő szerettette meg velem az irodalmat, így aztán talán neki köszönhetem, vagy róhatom fel, hogy színész lett belőlem.
Hoppá, itt le kell leszállnoml! Itt van a színház pár sarokra.
Jut eszembe, nekem ma délután a fiamért kell mennem a internetközpontba.
Szegénykém sokszor mondja, hogy ezek a robot tanárok nagyon igazságtalanok, pedig sokszor mondtam neki, hogy ez tulajdonképpen lehetetlen, de nem foglalkozott vele.
Szinte már látom, amint elkeseredett igyekezettel fogja magyarázni a bizonyítványát… , hogy mondta a tanárnak, hogy ő tanult, meg hogy csak most nagyon izgul. Persze a tanárgép egyből lemérte a szívritmusát afféle ultrahanggal, és azt merészelte állítani, hogy valótlanok az én gyermekem szavai. Előre hallom: “Olyan ostobák ezek a robotok, Papa!“ Én balga, meg el fogom hinni, mert olyan beszéllőkéje van a kölyöknek, hogy komolyan aggódni kezdtem, hogy talán színész lesz belőle.
“Nehéz dolga lesz…” mondták ezt kisgyermek koromban eleget. Nem hittem nekik, gondoltam, mit tudják ők?
Mint mondottam volt, a tanáraim nem nagyon akartak felfigyelni a tehetségemre, késöbb mit sem változott ez, csak a tanárok helyébe a munkaadók léptek. Azokban a pillanatokban döbbentem rá, hogy milyen megalázó is az, ha valakinek “magyaráznia kell a bizonyítványát”.
Nem vagyok büszke rá, de ezt elfelejtettem, ebben a rohanó világban. Ebben a túlmodernizált világban. Pedig nekem még szerencsém van: rám még szükség van. Az embereknek még szükségük van művelődésre, szórakozásra, de vannak szerencsétlenebb emberek nálam, akiknek a munkájuk egyszerűen kitörlődött pár évtized alatt.
Felnőttem, de – higgyék el – nem akartam. Annyiszor megfogadtam magamban, hogy mindig gyerek maradok, de nem sikerült. Túl sok a gondom, amelyek éles ekével szántják fel homlokomat, ahol majd egyszercsak ránc lesz.
Megöregedtem. Negyvenöt éves vagyok. Most már én sem akarom észrevenni a tehetségemet. Lehet, hogy nincs is.
Már nem játszani megyek be a színpadra, hanem dolgozni.
De van egy fiam, akit imádok. Tehetsége van a kölyöknek, de féltem. Jaj, nagyon féltem, hogy úgy jár ahogy én! Nem mintha nem élnék meg, nem panaszkodhatok. Csak éppen elvesztettem egy darabot magamból: felnőttem, és ez nem én vagyok. Én egy gyerek vagyok. Igen. Az akarok lenni. Nem jó felnőttnek lenni. A felnőttek, ahogy a Kis Herceg mondta, bizony nagyon furcsák. Furcsák és gonoszak. Igen, ez a véleményem. És én nem vagyok hajlandó gonosz lenni.
Ez lenne az a nagybetűs Élet?
Szeretném megóvni a kisfiamat. Mert szeretem.
Hanem véleményem szerint az Élet nem ilyen; ez csupán az árnyoldala. Van egy másik, egy boldog oldala is, amiből talán még több is van, mint a rosszból. Ezt nevezik a bölcsek az élet velejének. A szürke borzalom csupán a felszíne ennek a csodálatos világnak. A belseje az a bizonyos velő, amit ki kell szívni, abban az a jó, hogy ellentétben a közismert véleményekkel nem a velő fogy, hanem mi magunk. De a szépség sosem fogy el. Nem fogyhat!
Lehántom a világról a rothadt héját, és ezáltal csak a szép marad meg, és erre fogom tanítani őt is.
Az élet szép, nem ilyen. Széppé tesszük a fiammal. Olyanná, amilyen valójában. Nevetünk sokat, és, ami a legfontosabb: őszintén.
Az élet gyönyörű lesz, és mindenki boldog lesz és békés. Tudom ez egy kissé hippisen hangozhat, de nem érdekel. Csak a jóra törekszem.
Ezek a gondolatok foglalkoztattak, úton a színház felé.
Délután volt már.
Csepergett az eső. A fiam az internetközpont épületében várt, ami egy gyönyörű üvegépület. Az egész csupa csillogás. Szép.
Még sosem álltam meg megnézni, de aznap olyan rácsodálkozós napom volt. Tényleg, ez a modern építészet! Gyémánthegyeket alkotott, és mi ezt még csak észre sem vesszük. Mindannyian sietünk valahová, és nem látjuk, milyen paloták nőnek ki a földből.
És akkor megláttam őt. Jött, szaladt felém! Mikor ideért hozzám, boldogság fogott el.
– Szia Apu! – üdvözölt fülig érő szájjal.
Az én fiam. Hasonlít az apjára – gondoltam magamban. Vajon mi járhatott a fejében? Mi lehetett ebben a pelyhes kobakban. Biztos nagyobb bölcsességek, mint amikkel egész nap múlattam az időt.
Adtam a fejére egy barackot és én is elmosolyodtam.
